Szeptember óta újra iskolapadba ültem, ezúttal pszichológiát hallgatok majd 3 éven keresztül, kéthetente hétvégenként, mégpedig szombaton és vasárnap egész nap.

Most nem írnék arról, hogy mi mindent tanulok, illetve mit fogok tanulni, hiszen ez nem feltétlenül érdekel mindenkit, azt viszont szívesen megosztanám Önökkel, hogy a felnőtt oktatás terén milyen tapasztalatokat gyűjtöttem, milyen élményekre tettem szert.

Korábbi tanulmányaim során mindig kisebb csoportok tagja voltam, ezért az élmények is mások voltak.

Most más a helyzet. Már csak azért is, mert eleve izgalmas a helyzet, amikor 72 felnőtt gyűlik egybe, olyanok, akiknek a kora 18 és 50 év között szóródik, nem szólva arról, hogy köztük csak tizenketten vannak a férfiak. Roppant érdekes látni ennyi színes embert, s velük megélni a tanulmányokat.

Most éppen az okoz nagy felháborodást, hogy szankciókat vezetett be az iskola – a következő alkalomtól kezdődően – azokkal szemben, akik késnek és ezzel megzavarják az előadásokat. Ilyenek ugyanis mindig voltak, s nem használt az eddigi többszöri figyelmeztetés sem.

A hírre szétrobbant a levelezésünkre használt üzenő fal, a diákok telis-tele indulattal, értetlenkedéssel, vagy éppen (sajnos kevesebben, mint ami kívánatos lenne) támogatással és megértéssel kommentálják a fejleményeket.

Erről a kontroll és kontrollálhatóság jutott az eszembe.

Vezetőként – akár cégen belül, akár előadóként – az első, amit megtanultam az volt, hogy muszáj megszabni kereteket, mivel alapvető keretek nélkül az emberek hajlamosak lazán értelmezni a szabályokat.

Csak az tud másokat kontrollálni, aki adott esetben magát is hagyja kontroláltatni más(ok) által. Ezt sokkal nehezebb megtenni, mint ahogy hinnénk.

A magam részéről teljes egészében megértem az iskolát azért, hogy a megengedő első időszak után, a szabályok megszegésének tapasztalatai alapján szigorított. Ugyanis keretek nélkül nem lehet biztosítani a tanuláshoz való jogot és kötelezettséget; amikor valaki késve becsörtet az órára, akkor óhatatlanul megzavarja az előadót és a társait egyaránt.

Persze nagyon fontos az is, hogy akik „kereteznek” (jelen esetben az iskola, azaz az azt képviselő tanárok), azok legyenek a legpontosabbak, mert csak akkor lehet ezt elvárni a tanulóktól is.

Szóval élmény olvasni, hogyan háborog egyik-másik társunk, személyiségétől függően finomabban vagy éppen keményebben.

Szerencsére a csendes többség – amely maga érte el a szigorítást – tudja, hogy ez a rend. A többség  korrektül és pontosan jár, nem áll bele a vitába, és okot sem ad arra, hogy percekben mérhető türelmi idők és egyéb könnyítések mellett protestáljon.