A következő blogbejegyzéseket még a nyárvégi élményeim ihlették, mivel nem voltam elérhető, ezért a kis időbeli eltérés:

Egyetlen céllal vágtam a nyári utamnak teljesen egyedül, mégpedig azzal, hogy nincs célja. Úgy gondoltam, hogy ha valamilyen konkrét célt tűzök ki, akkor nyomasztani fog a „megvalósítás” terhe. Pont ezt nem akartam magamnak! A legfontosabbnak azt tartottam, hogy meg tudjam élni az itt és most örömét, és ténylegesen kiszakadjak a közel 20 éven át tartó kontroll, felelősség és figyelem terhe alól. Ne értsék félre! Nagyon élveztem a Bautrans-os létem szinte minden napját, de a cégvezetésnek súlya van és ez nagy terhet jelent. Az utam alatt szerettem volna feltöltődni és megtalálni a belső hangomat, békémet. Az elmúlt évben nem sok időm volt „befelé fordulni”, de most sikerülni fog remélem!

Hátizsákkal indultam, egyedül. Olcsó hotelekben szálltam meg, amiből 20 évesen sokat profitáltam volna, de 43 éves fejjel már kicsit szokatlan élmény volt számomra, hátizsákból élni és éjszakánként 10-11 másik emberrel együtt aludni, ráadásul koedukált szobában. Amíg egy „normál” wellness hotelben „szeparált a közeg”, addig egy ilyen „szóló” úton rettentően nyitott lesz az ember! Fokozottabban figyel a másikra, teljesen mindegy, hogy az ember a buszon csirkék, csomagok között vagy épp egy bárka fedélzetén van – azonnal megindul az eszmecsere! Mindenki kommunikál egymással („interkulturális nyelven”: kézzel-lábbal), elmondják, hogy ki honnan jött és merre tart. Meglehet, hogy valakivel csak pár percet utazom, míg másokkal 1-2 napot, de velük is megvan a közös élmény az utunkban, ez pedig a találkozás élménye!

Amikor először leszálltam Mexikóban, azt gondoltam, hogy nagyon más világ, mint a miénk. Persze ez relatív, mert Guatemalába érve már hiányzott az a „luxus” és modern világ, amit Mexikóban hagytam... Az emberek viszont itt sokkal kedvesebbnek és barátságosabbnak tűntek. De azért itt sem árt figyelni! Furcsa alakok is megtalálnak és ha nincs helyismereted, nagyon el tudsz kavarodni. Míg a saját hazánkban pontosan tudjuk, hogy mit kerüljünk el, itt nem mindig sikerül tájékozódni, de komolyabb atrocitás eddig szerencsére nem ért.

 Ami nagy újdonság számomra, hogy egyedül utazom. Kemény, és néha rázós „útitárs” a saját személyünk, de nagyon nagy élmény is egyben! Jó dolog, de csak akkor, ha van hová hazamenni.

 Sokat utazom, néha 10-12 órát is buszozom, és nagyon sokat jár közben az agyam, hiszen ellentétben az otthoni helyzettel, itt nincs aktív dolog, ami lekösse a gondolataimat: munka, család, tanulás, stb. Most, két hét után tapasztalom először, hogy lassan-lassan kezd lecsillapodni az elmém, és előfordul, hogy azon kapom magam: nem gondolok semmire. Vagyok. Itt és most! És szemlélődöm...

 Az a vicc jut eszembe, amit A hét mesterlövészben mesél az egyik főszereplő, Steve McQueenn, hogy mit hallanak az ötödik emeleten a tízedik emeletről kiugrott embertől. „Eddig még jó.”

Valahogy így vagyok én is a nagy utazáson: Eddig még jó!