Több írásomban is foglalkoztam már vitorlázással – s most másképpen közelítem meg a témát.

Úgy alakult, hogy – a terveimtől eltérően – nem az elejétől, csupán a közepétől vehettem részt az idei adriai versenyen. Hiába ismertem jól a csapatot, amellyel már hosszú évek óta együtt hajózunk, s közel hét éve együtt veszünk részt a szeptemberi tengeri versenyen, az idén egy kicsit minden másképpen történt. Részint, mert egy új ember is került a csapatba, részint pedig, mert jómagam csak később tudtam csatlakozni társaimhoz.

Ugyanis a Garda tavi versenyen megsérültem. Az orvos eltiltott minden terheléstől, s nyolc napig felkötött kézzel bóklásztam, amitől meg a hátam is teljesen beállt. Úgy nézett ki, az idén nem is tudok elmenni a tengeri versenyre, már kezdtem elengedni a verseny részvételt, mikor kaptam olyan támogató nézőpontokat, hogy menjek mert az jót fog nekem tenni, mégis eljátszottam a lehetőséggel mi lenne, ha…

Már csak azért is, mert ez a verseny kötötte az életem ahhoz „a bizonyos élményhez“ amellyel megszabadultam a víztől való mély félelmemtől. Ez volt az első sokkterápiám, s így nehezen tudtam volna feldolgozni, ha mégis kihagynom. Miután az állapotom szépen javult, három nappal később, a naptáramat átszervezve a fiúk után mentem. Így éppen félidőben csatlakoztam hozzájuk.

Az új társhoz, és persze a többiekhez, a régi jó ismerősökhöz, barátokhoz, akik nagyon vártak. Ez kifejezetten jóleső érzés volt – vitathatatlan, hogy ez közrejátszott a döntésemben, és így a napközbeni versenyeken gyorsan megtaláltuk a helyemet. Rendeztük a sorainkat, a csapattársak igyekeztek óvni a karomat, s amennyire lehetett én is vigyáztam magamra.

Összességében azonban még a verseny végére sem váltam teljesértékű csoporttaggá – a szó klasszikus értelmében. Hiszen ők három nap előnnyel indultak, három nap tele közös élményekkel, viccekkel, poénokkal, amelyeket én, a késői csatlakozásom miatt már nem érthettem, hiszen nem éltem meg velük.

Hiába ismerjük tehát egymást, ha nem együtt veszünk részt egy programban, az elejétől a végéig, akkor nem lesz azonos a realitásunk.

Egy dolog persze biztosan a hasznomra vált: az élmény, és persze a tudás, amivel gazdagodtam. Mindenképp megérte ott lennem, csak így érthettem meg a lényeget!

Fontos a tanulság a jövőre nézve is: legyen az baráti vagy szervezett program, nem engedhetem meg sem magamnak, sem másnak a részleges részvételt. Úgy nem lehet ugyanis lépést tartani a csoporttal.

Legközelebb vagy az elejétől a végéig, vagy sehogy!