A jövőképalkotás képességét lehet fejleszteni, és a fejlődési út végén mindenki képes lehet arra, hogy – akár privát, akár szakmai területen – hosszú távú jövőképpel rendelkezzen, amely felé később irányíthatja az életét. Jó példa erre Henry Ford egyik mondása: „Akár hiszel benne, hogy képes vagy rá, akár nem, igazad van."
Rövid, lényegre törő gondolat, és mint minden örök mondás, igaz. Hiszen végső soron nem más gátol meg minket céljaink elérésében, mint önnön magunk. Nagy kérdés, hogy miként tudjuk feloldani saját belső gátjainkat, azok egyáltalán hogyan kerülhettek oda, és miként előzhetjük meg, hogy „újraképződjenek".
Szeretném azonban leszögezni, hogy aki azt gondolja, hogy kapszulában bevehető instant megoldást kap a problémáira, azt nagy csalódás éri, mert nem fog megtörténni. Semmi olyan új dolgot nem írok a témában, amit eddig ne tudhatott volna bárki, vagy ne lett volna már ezzel kapcsolatban valamilyen tapasztalata. Sőt, előre kijelentem, hogy gyermekeink ezt a képességet nap mint nap gyakorolják.
Sajnos, mi szülők sokat rontunk ezen, még ha nem is szándékosan; de amikor a gyerekek ötleteit elkezdjük racionálisan szétszedni, végső soron nem csinálunk mást, mint bizonyságot szolgáltatunk nekik arra, hogy nem érdemes álmodozni. Megpróbáljuk mi irányítani őket, hogy mit, hogyan, hol tanuljanak, és így tovább. Azután ahogy bekerülnek a gyerekek az életbe – azaz iskolába kezdenek járni, ahol szigorú szabályok közé kényszeríti őket a rendszer és ezzel megkezdik beilleszkedésüket a társadalomba –, kezdik teljesen elveszíteni ezeket a képességeiket. Ezért kell felnőtt korban segítség, hogy újra képesek legyünk ébren álmodni, azaz képesek legyünk jövőbeni célokat kitűzni, tervezni.
Ha már úgy alakult, hogy eltölthetünk ebben az életben akár 80-90 évet, akkor miért ne próbálnánk meg azt a lehető legteljesebben megélni? Ennek a teljességnek a kitűzött célokban, a jövőképben kell megtestesülnie. Hiszen nehéz úgy haladni egy úton, hogy nem tudjuk, merre tartunk.
Ki ne emlékezne arra, hogy gyerekkorában naponta képes volt kitűzni más és más célt: „mi leszek, ha nagy leszek"? Melyikünk ne vágyott volna tinédzserként arra, hogy híres teniszező vagy ünnepelt rocksztár legyen, esetleg világmegváltó tudós, aki felfedezi a rák ellenszerét? Akkor miért nem lesz mindenkiből pilóta, tűzoltó vagy balerina?! Tényleg, miért is nem lett mindenki az, ami lenni akart gyermekkorában?!
Vizsgáljuk meg jobban a kettő közötti különbséget! Mik voltak azok a meg nem valósult tervek? Álmok! De mik is az álmok valójában?
Az álom, definíciója szerint: képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, amely az agyon fut át alvás közben. Az álmok létrejöttének oka, módja és az álmok jelentése a mai napig nem tisztázott, de mindig érdekelte az embereket. Én úgy szoktam kiegészíteni ezt a definíciót, hogy elképzelések, vágyak valódi jövőkép nélkül – hiszen nem csak alvás közben, de ébren is szoktunk álmod(oz)ni.
Mi például egyszer a feleségemmel szabályosan összevesztünk egy balatoni utunk során azon, hogy hogyan költenénk el az akkor rekord összegű lottó nyereményt, ha megnyernénk. Álmodoztunk róla, hogy mit vennénk, kinek adnánk, vagy kinek nem adnánk a pénzből – ezekben szögesen eltért egymástól a véleményünk. Egy balatonlellei kereszteződésnél azonban – ahol majdnem balesetet szenvedtünk a nagy vitatkozásban – megállás után mindketten elnevettük magunkat, mert ugyan a pénzt már elköltöttük képzeletben, de még egyetlen szelvényt sem vettünk...
Álmodni – ki többször, ki kevesebbszer, de – mindenki szokott, mégsem valósul meg belőlük mind, csak elenyésző ezrelékük. Sok esetben még csak nem is emlékszünk az álmainkra. Az ébren álmodozás már konkrétabb, arra szoktunk emlékezni egy darabig, de utána mégis mindig történik „valami", ami miatt ebből is csak kevés valósul meg, és ha meg is valósul, biztos sokkal később, mint ahogyan azt elképzeltük.
Visszatérve a gyermekkorhoz: azok a gyerekek, akik képesek voltak álmaikat, vágyaikat valódi jövőképpé formálni, azaz tudták, mit akarnak és azt egy percre sem felejtették el, továbbá képesek voltak ezért áldozatokat is hozni és a céljaikhoz alakították az életüket – azon kevesek tényleg űrhajóssá és pilótává váltak! Ezt nevezzük céltudatosságnak.
De miért nem vagyunk erre mindannyian képesek? Hiszen minden ember azonos „elemekből épül fel". Van testünk, amely képes végrehajtani parancsokat, van elménk, amely képes rendszerezni az életünk során rögzült képeket, emlékeket – ezek a részeink a hardverek. A szoftver pedig: a szellemünk – melyet hívhatunk szuper Egónak vagy Aurának is. Mindegy, hogy nevezzük, fontosabb, hogy ennek a „hármas összetételnek" megértsük a működési elvét. Egyedül a szoftver képes kitalálni dolgokat; egészséges esetben a hardver nem tesz mást, mint végrehajtja azokat.
Mindannyian gondolkodni képes szellemi lények vagyunk. Vannak álmaink, vágyaink. Akkor miért képes mégis csak kevés ember arra, hogy előrelátó távoli célokat, mint jövőképet formáljon az álmokból – akár személyes, akár céges szervezeti területen? A válasz azt hiszem, ott van, hogy elfelejtünk valami fontos alkotó elemet a felnőtté válás rögös útján, valami olyan „adalékot", amit gyermekként játszi könnyedséggel képesek vagyunk előállítani. Gyerekkorban elsősorban még a szellemünk talál ki dolgokat, az elménk, testünk pedig támogatja annak végrehajtását (legalábbis döntő többségében). Kevés gyerek szokott például megsérülni, ha hagyják szabadon játszani. A baj mindig olyankor történik, ha a szülő kizökkenti a játékból azzal, hogy figyeli, vagy előre félti valamitől (például attól, hogy le fog esni a hintáról)... Emlékszünk Ford mondására? Úgy lesz, ahogy hiszitek!
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy az különbözteti meg álmainkat jövőképünktől, hogy ellentétben az álmokkal, jövőképünket képesek vagyunk megtölteni valódi tartalommal! Hogy miként, azt még a későbbiekben meg fogjuk fogalmazni. A lényeg, hogy szabadon kell tudni engedni lényünket, hogy célokat, terveket tűzzön ki, és aztán ne engedje azokat a saját elméjén keresztül „megszűrni"!
Folytatás következik...
