Szomorú blog ez a mostani. Sokáig gondolkodtam azon, helyén való-e, hogy egyik tisztelt kollegám halálával kapcsolatos gondolataimat a nyilvánossággal is megosztom. Aztán úgy döntöttem, helyes. Nem magam miatt, hanem kollegám, Dani László miatt. Tiszteltem, jó volt vele dolgozni. Hasonló értékrend szerint végeztük munkánkat. Emlékét szeretném írásban is megőrizni.

1999 óta ismertük egymást, az elmúlt 14 évben mindig korrekt, példamutató partneri kapcsolatban voltunk. fővállalkozó-alvállalkozói viszony volt köztünk, de ez nem számított: mintha közvetlen kollégák lettünk volna, sosem próbáltuk meg kikerülni, kijátszani egymást.

Ahogy egy jó élettársi kapcsolatban sem számít, hogy papír nem szentesítette a közös életet, mégis nagyon jól működhet ez a fajta sorsközösség, valahogy mi is így voltunk ezzel: sokáig nem egy cégben dolgoztunk, de mégis, mintha mindig is kollegák lettünk volna. Az érdekeket mindig közös nevezőre hoztuk, s mindkét félnek előnyös volt a közös munka, hosszú éveken keresztül.

Amikor lehetőség nyílt arra, hogy a tevékenységet integráljuk és ezzel mintegy szentesítsük a frigyet, megtettük: tavaly már „igazi Bautransosként" teljes lendülettel vetette bele magát a munkába Dani Laci. Az üzletág kiépítése volt a feladata. Sajnos, ekkor már megjelent nála a betegség, amire akkor még nem fordított elég figyelmet. Dolgozott, ezer más dolga akadt.

Ősszel azonban már nem kerülhette el az orvosokat: sűrűsödtek a rosszullétek, és a kezelések, de neki még akkor is a legfontosabb az Ő „csapata" volt. Azt akarta, hogy sikeres jó minőségű munkával teljes mértékben integrálódjanak a BauTransba. Ez sikerült. A betegség azonban nem volt kíméletes hozzá, nem engedte, hogy élvezze az újfajta státusz, az elvégzett munka örömét.

Nem sok olyan embert ismertem, mint amilyen Laci volt. Szinte minden tekintetben igaz EMBER volt... Így, nagybetűvel.

Kapcsolatunk szimpátián és kölcsönös szakmai elismerésen alapuló komoly barátsággá alakult az évek során. Sosem fogom elfelejteni a közös utjainkon folytatott mély beszélgetéseket. Tanulságosak, mélyek voltak.

Dani Laci emberileg is, szakmailag is pótolhatatlan. Hiányát most érezzük igazán. Amíg itt volt, természetesnek vettük, hogy velünk van, sokat dolgozik. Helyettünk is, értünk is. Még igazán meg sem tudtuk köszönni munkáját. Akkor most, kissé megkésve. Köszönjük! Emlékezzünk néha rá, meg arra, hogy az élet múlandó, élvezzük, értékeljük, amíg lehet. Mi még megtehetjük. Laci már nem. Ezért tartottam fontosnak, hogy emlékét a nyilvánosság számára is megőrizzem.