Október 7-e idén is hétfőre esett, ugyanúgy, mint 1996-ban, amikor elkezdtem dolgozni a Bautrans-nál – ennek kapcsán jutott eszembe néhány gondolat a lehetőségről.
Abban az időben nem volt munkám, mert az előző cég, ahol dolgoztam, bezárt azon a nyáron. Mi éppen lakást cseréltünk az akkor születő második gyermekünk érkezése miatt – első gyermekünk másfél éves volt –, így hitel-kötelezettségünk is lett, és mindezzel együtt elég sok teendőnk akadt. Korábban raktározás-logisztikai területen dolgoztam, ezért ebben az irányban kezdtem állást keresni. Előbb fejvadászon keresztül próbáltam munkát találni, majd szeptember végén vettem egy Expresszt – családi autónkat (amit anyagi okokból el kellett adnunk még a nyár végén) szerettük volna egy kisebb, olcsóbbal pótolni –, amiben véletlenül vettem észre egy ismerős telefonszámmal a következő hirdetést: „nemzetközi fuvarozó cég keres fuvarszervező diszponenst". Még az első munkahelyemen kerültem kapcsolatba a Bautrans leányvállalatával, az akkori Trans-Porta Kft-vel, ahol ez volt a központi telefonszám – így tettem egy kísérletet. Felhívtam a céget és kértem az ismerős nevű ügyvezetőt, akit – nem kis meglepetésemre – kapcsoltak is. Szerencsére Ő is emlékezett rám, így röviden abban maradtunk, hogy kimegyek és beszélünk a munkalehetőségről.
Másnap – az apósomtól kölcsönkapott kocsival – kimentem Budaörsre, ahol a későbbi főnököm, Solti Péter elmondta az elvárásokat, mesélt a „tortaszeletekről" (a torta szeletei egy-egy munkafolyamatot, illetve kompetenciát képviseltek), én pedig biztosítottam Őt, hogy bár nem tudom, mit jelent pontosan ez a munkakör, de biztos vagyok benne, hogy meg tudom tanulni és kész is vagyok rá. (Köztünk szólva, nem volt sok választásom, mert a családunk kasszája október végére teljesen kiürült volna, azaz ott állunk két gyerekkel és egy hitellel terhelt lakással pénz nélkül. Szó szerint létfontosságú volt, hogy november elsején fizetést kapjak.)
Abban maradtunk, hogy megpróbáljuk, belevágunk a közös jövőbe. Ezután egy nagyon kemény másfél-két év következett, erről egy másik alkalommal még írok. Ennek az időszaknak az eredménye egy kölcsönösen elégedett, inspiráló kapcsolat lett, amely egészen a cég 2004. novemberi tulajdonosváltásáig tartott. Ez a kölcsönös tiszteleten és elismerésen alapuló munkakapcsolat máig példaértékű számomra, amely jellemző a Bautrans-ra akár sofőr, diszponens, üzletágvezető vagy ügyvezetői viszonyból nézve is.
Nagyon sokáig hálás voltam azért, hogy Péter úgy vett fel, hogy nem értettem a feladathoz, amire alkalmazott. Csak sokkal később mesélte el, hogy ez csak az én nézőpontomból tűnt „akkora nagy tettnek". Ő úgy gondolta, hogy ismer annyira a múltbéli közös munka alapján, hogy a sikerhez szükséges három összetevőből kettőt lásson bennem, nevezetesen: a képességet és az akaratot, míg úgy gondolta, hogy a harmadikat: a szakmai tudást a legkönnyebb pótolni.
Ma, húsz év után, gyakorló vezetőként belátom, hogy mennyire igaza volt ebben, és én is ezen elvek mentén keresem a munkatársakat, bár úgy látom, hogy egyre nehezebb olyan emberrel találkozni, akiben megvan a tényleges szándék és a képesség dolgozni...