Hogy válik egy ember nemes szívűből kegyetlen diktátorrá?

Miért látunk valakit teljesen másnak, ha pár év után újra látjuk?

Egyáltalán milyen folyamatok és belső gondolatok mentén működünk?

A tréningeken is többször jött ilyen irányú kérés, visszajelzés. Ez vezetett el végül is addig a gondolatig, megvalósításig, aminek eredménye lesz az e heti esemény.

( Kicsit elmaradtam az írásokkal ebben az első pár hétben. Ezt most igyekszem majd pótolni. Remélem az olvasók majd a következő pár írásból ki is fogják olvasni ennek okait.)

Mivel a tavalyi év során többször írtam a változásokról, azt gondolom külön évértékelőt nem igazán lett volna értelme készíteni, hiszen ez túl triviális lett volna. Viszont a 2016-os évre terveket és célkitűzéseket megfogalmazni, ad egyrészt nekem is platformot kiírni, és talán az olvasóknak is némi elgondolkoztatót, vagy akár sorvezetőt, ha maga még nem készített ilyet erre az évre.

Az év ciklikusságának köszönhetően év vége felé mindig számot vetünk a mögöttünk álló eltelt időszakról , ami nem sikerült vagy nem jött össze azt meggyászoljuk és lehetőleg feldolgozva elengedjük, majd jön az új év mely magában hordozza az új lehetőségeket , hogy újra kezdjük a tervezést.

Mit is tervezek én az idei évre üzletileg? Első sorban a megkezdett építkezést fogom folytatni,azaz a cég és annak tevékenységének bővítését.

Év elején két további kollégával bővültünk. Szeretném majd velük az értékesítési hullámzást kiküszöbölni, közép és hosszú távon pedig olyan csapatot kovácsolni, amivel egy ütőképes, fiatalos és friss lendületben tudunk maradni. A szervezetfejlesztési piacot úgy látom jelenleg az jellemzi, ha értelmes kimutathatóan értékes és hasznos megoldásod van, nem pedig „dobozos“, azaz személyre és cégekre szabott, akkor van jogosultságod, mert a cégek a valós problémákat feltáró és arra valós megoldást kínáló szolgáltatásokat igenis is keresik.

Ezen felül Te magad is hiteles vagy az ügyfelek szemében. Nem csak beszélsz felelőtlenül, hanem megalapozott, és tapasztalatokra épített mondani valód van. Ez esetben, biztosan van olyan partner akivel közös lehet egy ideig az utatok. Akkor végezzük jól a munkánkat ha az ügyfeleinket kísérjük a változási folyamataik során, nem pedig mi mondjuk meg a „tutit”.

A legfontosabb alapelv volt korábban is számomra, legyen szó bármilyen tevékenységről,hogy nem kell mindenki az ügyfelünk legyen. Sőt!

Olyan cégek és vezetőik, kik egy bizonyos értelemben véve túlságosan terheltek, vagy távol áll tőlünk az ahogyan vezeti cégét, életét, az értékrendje , nem kell feltétlen dolgozni. Hosszútávon kifizetődik, ha figyelünk arra, kivel van közös utunk, dolgunk kivel nem. Ez az üzleti életre is nagyon jellemző.

Számomra a megfelelő ügyfél, egy olyan cég vezetője, akinek fontos kivel dolgozik, kik veszik körül, fontos számára,hogy értse kollégáit, ügyfeleit, önmagát, legyen kis , közepes vagy nagyvállalati résztvevő. Csak azt lehet kisérni folyamataiban akik hajlandóak, haladni és a komfortzónájukat kis lépésekkel ugyan de folyamatosan feszegetni.

Hát az én éves célkitűzésem ilyen cégek és cégvezetők megtalálása. Hiszem hogy ilyen emberekkel érdemes megimserkedni, velük útra kelni és megvalósítani együtt a kitűzött célokat. Hisz végső soron az út maga az amiért érdemes haladni.

A cél a végén már csak „hab a tortán“

Ezt kívánom minden kedves olvasónak is ez évre.

Jó utat!

Három hónapja értem haza az utazásomról, így most már lassan ideje levonnom néhány következtetést arról, hogy mit hoztam magammal, illetve, hogy milyen párhuzamokat találtam az utam és az itthonlét között.

Ahogy az előző bejegyzésekben említettem, rengeteg élményt szereztem az utazásom során – ami érthető is, hiszen egyedül utazva sokkal jobban megfigyeltem a dolgokat, embereket magam körül, mint ahogyan más esetben tettem volna. Minden nap egy „elágazáshoz” értem, és fel kellett tennem a kérdést: merre menjek, erre vagy arra. Már csak a gyerekkori Rahan-kés hiányzott a kérdés eldöntéséhez… de aztán mindig megjött a válasz.

A történet, amit el szeretnék mesélni, Guatemalában történt. Livingston városából próbáltam eljutni Guatemala City-be, amit utólag nézve, kicsit túlszerveztem, de ezt akkor ott még nem tudtam.

Rio Dulce városból a helyi tömegközlekedési eszközzel, public csónakkal vittek fel a folyón húsz másik utazóval együtt a delta torkolatban elhelyezkedő városkába, Livingston-ba, amit csak vízi úton lehet megközelíteni. Ott kiderült, hogy a visszaút Rio Dulce-ba már közel sem lesz ilyen egyszerű, mert a „nyilvános” hajók ritkán járnak, és később is érkeznek, mint ahogyan az én megvásárolt buszjegyem a Guatemala City-be való továbbutazáshoz szólt. Félig-meddig megnyugtattak, hogy ne aggódjak, legfeljebb majd privát csónakkal utazom vissza, bár az picit drágább lehet. Livingston-ba érve aztán kiderült, hogy a „picit drágább” konkrétan az ötszöröse a nyilvános járat árának, ami a folyamatos készpénzprobléma és bankautomata-vadászat mellett már közel sem volt olyan „megnyugtató”, tudva, hogy még mennyi kifizetni való áll előttem az utam során.

A livingston-i tengerparton eltöltött relaxáló négy napról majd külön írok, most folytassuk onnan, hogy elérkezett a továbbutazás napja, és én kénytelen-kelletlen privát hajóval robogtam vissza reggel Rio Dulce-ba, hogy ott a sarkon várjam a „menetrendszerinti“ buszt, amire a jegyem szólt. Megjegyzem, töredéke volt a buszjegy ára a hajó költségének.

Szóval álltam és vártam a buszt, ami persze sehogyan sem akart megérkezni. Amikor már egy órát késett, a helyiek próbáltak megnyugtatni, hogy „nyugalom, jön majd az, csak egy felvonulós demonstráció miatt dugóba került a városban”. Ez persze engem nem nyugtatott meg, hiszen pontosan azért akartam ezzel a korai járattal a fővárosba menni, hogy ne késő este, a veszélyesebb időszakban érkezzem oda. Az első számú tanács ugyanis, amit kaptam, úgy szólt, hogy a nagyobb városokban lehetőleg ne nagyon mászkáljak sötétedés után, különösen Guatemala Cityben ne. Ezért is váltottam a kora reggeli buszra jegyet...

Bő másfél órával később megjött a busz. Mondanom sem kell, simán jöhettem volna a sokkal olcsóbb, nyilvános első hajójárattal is, akkor is elértem volna, de ugye ezt előre nem tudhattam. Felszálltunk. Gondoltam, na, végre, így talán még sikerülhet sötétedés előtt a city-be érni...

Hát, tévedtem! Alig, hogy elindultunk, 25 perccel később motorhiba miatt egy elhagyatott benzinkútnál lerobbantunk. A helyiek szerint kb. két óra, míg a mentesítő busz megérkezik, ami persze guatemalai idő, azaz több mint 4 és fél órát várakoztunk a melegben valahol a senki földjén.
Éppen nagyban bosszankodtam, hogy mi lesz így velem, sötétben fogok megérkezni a fővárosba, kockáztatva a testi épségemet... amikor valami meglepő dolog történt: a semmiből mellettem termett egy férfi, kezében egy doboz Sprite-tal, póló-sort-napszemüveg kombóban, és magától értetődően megszólított angolul. Ez utóbbi persze nem volt annyira meglepő, hiszen nyilvánvalóan külföldi voltam és annak is tűntem.

Megkérdezte, hogy mi történt, honnan jövök és merre tartok. Az emberből sugárzott az életöröm és az energia, fiatalos, impulzív volt, látszott rajta, hogy jól érzi magát a bőrében. Ott volt, jelen volt, figyelt rám – ami rögtön kölcsönössé is vált. Körülbelül másfél órás beszélgetés kerekedett a találkozásból. Beszélgettünk Amerikáról is, és kiderült, hogy amerikai, pontosabban Berkley-ből származik, de elege lett az ottani rendszerből és 8 évvel ezelőtt Guatemalába költözött. Vett egy hotelt, amit ő vezet. Éppen a barátjának mutatta be az országot. Elmondása szerint apacs indián származású volt és 75(!!) éves. Ebből azonban a ráncos, sokat látott, sokat „élt“ arcán kívül semmi más nem árulkodott, olyan fittnek és egészségesnek tűnt számomra. Tudta azt is, hol van Magyarország, mert régebben volt egy pozsonyi barátnője, és jártak együtt Pesten a nyolcvanas években. Beszélgettünk politikáról, filozófiáról, pszichológiáról, nőkről és minden más fontos témáról, amiről férfiak beszélgetni tudnak egymás között – majd ahogy jött, úgy el is tűnt a semmiben, felszívódott valahol a benzinkút és a motel között.

Ezek után tört rám a döbbenetes felismerés, hogy a férfival való találkozás olyan (vagy hasonló) élmény volt számomra, mint amikor Bruce Willis A kölyök című filmben találkozik az idős pilóta énjével…

Az az ember a poros benzinkútnál nem volt más, mint az az időskori énem, akit kívánok magamnak! Hogy ennyi idősen én is az itt és mostban éljek, élvezzem az életet ott, ahol és úgy, ahogyan élek, boldog kiegyensúlyozottságban – legyen az egy guatemalai benzinkút közelében, egy Karib-szigeteki hajó fedélzetén vagy egy mátrai kis falu portáján; a hely végül is teljesen mindegy.

A filmben a főhősnek az öregkori pilóta énjével való találkozásra volt szüksége ahhoz, hogy változtasson az életvitelén, családot alapítson és kilépjen a korábbi magányos életéből; így tudott elindulni a története abba az irányba, amit az idősebb énje mutatott meg neki.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az indián származású úr Berkley-ből nem én voltam, de amit kaptam tőle: az élmény, hogy ilyen minőségű „megélés” és belső kiegyensúlyozottság lehetséges a valóságban is, jól eső megnyugvással töltött el, amivel talán a személyiségünk legnagyobb kihívására kaptam (egyfajta) választ...

Miután megjött a mentesítő busz, azt vettem észre magamon, hogy már nem számít, hogy mennyit kések, még akkoz sem ha késő éjjel lesz mire a veszélyes városba érek, hisz végül is nincs semmi, ami várna Guatemala City-ben, így felesleges azon idegeskednem, mikor érek oda. Felszálltam, felkészülve a 6 órás zötykölődésre, de már teljes lelki nyugalomban, és az utazásom egyik legnagyobb élményével gazdagodva.

Folytatom a nyári utam leírását…

Utazásom második felében már főleg Guatemalában vagyok. Továbbra is konkrét terv és útvonal nélkül utazom; általában 1-2 napra látom előre, hogy mikor merre leszek, és hol fogok aludni.

A tapasztalatom azt mutatja, hogy itt nem nagyon beszélnek a spanyolon kívül más nyelvet az emberek. Az olasz nyelvtudásomnak köszönhetően szerencsére sok mindent megértek, és még válaszolgatni is tudok, de azért elég nehéz boldogulni spanyol tudás nélkül. Már tervezem egy ideje, hogy még egy nyelvet megtanulok, ez eddig a francia volt. Most azonban elbizonytalanodtam, hogy melyiket válasszam, mert a spanyolt több helyen beszélik, és világszerte megértik – főleg itt, az amerikai kontinensen. Így ez most hatalmas dilemmát jelent nekem!

Komolyra fordítva a szót (vagyis az írást), nagyon fontos, hogy megértessük magunkat másokkal. Legyen az a saját nyelvünkön otthon, vagy egy idegen nyelven külföldön. Egyik sem egyszerű! Gyakran még a saját nyelvünkön beszélve sem azt értik, amit üzenni szeretnénk. Ez külföldön még hamarabb kiderül, hiszen ha félreértenek, rögtön más a reakció, mint amire számítunk. Én például egy Cuba Librét kaptam a kért coca-cola helyett. Bár még most sem értem, hogy lett Cuba Libre a „hoha hola”-ból…

Amikor először kaptam a tippet és vázlatosan elterveztem az utazásom, akkor elsősorban azért választottam ezt a környéket, mert vonzott a maja és az azték kultúra – amiről tanultunk az iskolában –, meg úgy általában a sámán népi kultúra, és izgatottan vártam a találkozást. De nagy igazság, hogy egészen más távolról elképzelni, gondolni valamit, és összehasonlíthatatlan élmény megélni, közelről érezni az „ősök szellemét”.

Guatemalában mindent átsző az ősök tisztelete, szeretete, mindennek van értelme, semmit sem tesznek „csak úgy”. Érezni ezt a fákban, a kövekben, a talajban, a vízben, egyszerűen mindenhol. Hiába a Google, ahol „minden” kérdésemre választ kaphatok, a valósággal nem ér fel! Európaiként – keresztény kultúrából érkezve – ez elsőre fura egy kicsit, de gyorsan át lehet adni magunkat az érzésnek. Itt egészen normális, sőt szerethető gondolat, hogy mindent és mindenkit körbevesz a maja és azték kultúra, vagyis az „ősök” kultúrája – ami segíti a mai nemzedéket a jövő alakításában, hiszen erre az ősi tudására épül a jelen és a jövő. Ezt itt nem csak megérteni és elfogadni, de érezni is lehet.

Tudom, hogy a mai „modern” társadalmak azt tanítják, hogy akkor ér el valaki kimagasló eredményt, ha a semmiből hoz létre valamit – ami közgazdaságilag nézve még igaznak is tűnhet… De lehetséges-e az előző kultúrák, az ősök, öregek és bölcsek tapasztalatai, érdemei nélkül megoldani az élet kihívásait?

Bár biztos választ nem tudok adni a kérdésre, de úgy érzem, hogy az emberiség egyik nagy egoista gondolata (lenne) azt képzelni, hogy bármit alkothat a múlt nélkül. A víziók is a múlton alapulnak! Legyen az a sajátunk, vagy másé, de nem tudhatjuk, honnan erednek.

Ezek jutottak eszembe, ahogy sorra végigjárom a maja és azték hagyatékokat. Lenyűgöző építményeket látok – de erről majd máskor írok.

A következő blogbejegyzéseket még a nyárvégi élményeim ihlették, mivel nem voltam elérhető, ezért a kis időbeli eltérés:

Egyetlen céllal vágtam a nyári utamnak teljesen egyedül, mégpedig azzal, hogy nincs célja. Úgy gondoltam, hogy ha valamilyen konkrét célt tűzök ki, akkor nyomasztani fog a „megvalósítás” terhe. Pont ezt nem akartam magamnak! A legfontosabbnak azt tartottam, hogy meg tudjam élni az itt és most örömét, és ténylegesen kiszakadjak a közel 20 éven át tartó kontroll, felelősség és figyelem terhe alól. Ne értsék félre! Nagyon élveztem a Bautrans-os létem szinte minden napját, de a cégvezetésnek súlya van és ez nagy terhet jelent. Az utam alatt szerettem volna feltöltődni és megtalálni a belső hangomat, békémet. Az elmúlt évben nem sok időm volt „befelé fordulni”, de most sikerülni fog remélem!

Hátizsákkal indultam, egyedül. Olcsó hotelekben szálltam meg, amiből 20 évesen sokat profitáltam volna, de 43 éves fejjel már kicsit szokatlan élmény volt számomra, hátizsákból élni és éjszakánként 10-11 másik emberrel együtt aludni, ráadásul koedukált szobában. Amíg egy „normál” wellness hotelben „szeparált a közeg”, addig egy ilyen „szóló” úton rettentően nyitott lesz az ember! Fokozottabban figyel a másikra, teljesen mindegy, hogy az ember a buszon csirkék, csomagok között vagy épp egy bárka fedélzetén van – azonnal megindul az eszmecsere! Mindenki kommunikál egymással („interkulturális nyelven”: kézzel-lábbal), elmondják, hogy ki honnan jött és merre tart. Meglehet, hogy valakivel csak pár percet utazom, míg másokkal 1-2 napot, de velük is megvan a közös élmény az utunkban, ez pedig a találkozás élménye!

Amikor először leszálltam Mexikóban, azt gondoltam, hogy nagyon más világ, mint a miénk. Persze ez relatív, mert Guatemalába érve már hiányzott az a „luxus” és modern világ, amit Mexikóban hagytam... Az emberek viszont itt sokkal kedvesebbnek és barátságosabbnak tűntek. De azért itt sem árt figyelni! Furcsa alakok is megtalálnak és ha nincs helyismereted, nagyon el tudsz kavarodni. Míg a saját hazánkban pontosan tudjuk, hogy mit kerüljünk el, itt nem mindig sikerül tájékozódni, de komolyabb atrocitás eddig szerencsére nem ért.

 Ami nagy újdonság számomra, hogy egyedül utazom. Kemény, és néha rázós „útitárs” a saját személyünk, de nagyon nagy élmény is egyben! Jó dolog, de csak akkor, ha van hová hazamenni.

 Sokat utazom, néha 10-12 órát is buszozom, és nagyon sokat jár közben az agyam, hiszen ellentétben az otthoni helyzettel, itt nincs aktív dolog, ami lekösse a gondolataimat: munka, család, tanulás, stb. Most, két hét után tapasztalom először, hogy lassan-lassan kezd lecsillapodni az elmém, és előfordul, hogy azon kapom magam: nem gondolok semmire. Vagyok. Itt és most! És szemlélődöm...

 Az a vicc jut eszembe, amit A hét mesterlövészben mesél az egyik főszereplő, Steve McQueenn, hogy mit hallanak az ötödik emeleten a tízedik emeletről kiugrott embertől. „Eddig még jó.”

Valahogy így vagyok én is a nagy utazáson: Eddig még jó!

Egyszer volt, hol nem volt, jártam egy önismereti táborban.

Magáról a táborról, az ott megélt élményekről nem fogok írni, mert egyrészről nem illik, másrészről pedig nem is biztos, hogy át tudnám adni a hangulatát. Azonban engedélyt kaptam egy sztori leírására, amit mi nemes egyszerűséggel „Menyegző”-nek hívtunk.

Történt egyik este, hogy mindenki, aki bátorságot érzett magában ahhoz, hogy önmagának hűséget fogadjon, az ott, mások előtt megtehette. A fogadalom lényege pedig az volt, hogy nem fogunk magunknak hazudni soha!

Ezen a fórumon szeretném nyilvánosan bejelenteni – megtisztelve ezzel a blogom olvasóit –, hogy milyen személyes döntést hoztam, és hogy annak meghozatalában mi vezérelt.

A hír az, hogy húsz (többnyire) gyönyörű év után úgy döntöttem, befejezem aktív pályafutásomat a jelenlegi munkahelyemen cégvezetőként.

Júniusban indult a Gazdasági Rádióban Cégvezető című új műsorom, amelyben cégvezetőknek, döntéshozóknak, vagy éppen a munkavállalóknak, alkalmazottaknak igyekszünk – ötletekkel, tanácsokkal – eligazodást nyújtani a mindennapi vezetői dilemmák között. Több ismerősöm megkérdezte: Nincs még elég dolgom ahhoz, hogy ebbe a projektbe is belevágjak?

Az elmúlt héten játszóházban voltam a kicsi gyerekeimmel, és az egyik játék, amit ott találtunk, elgondolkodtatott.

A következő, amivel foglalkozni szeretnék, és megosztani az ezzel kapcsolatos nézőpontomat másokkal, az a kérdés, hogy mit tegyünk akkor, ha nem találunk elég motivációt, vagy ha úgy általában nincsenek céljaink.