HTML

Cégvezetek

Papp Zoltán vagyok, cégvezető. A cégvezetés szakmai feladatai mellett fontosnak tartom, hogy motiváljam, mentoráljam a dolgozókat, elősegítve ezáltal egy pozitív, produktív munkaviszony kialakulását. Ennek részeként indítottam személyes blogomat, ahol gondolatokat, személyes tapasztalatokat szeretnék megosztani a témában.

Friss topikok

  • Alternatíva: A fenti sorokkal teljes mértékben egyetértek ! Az én gyerekkori álmom megvalósítása egyszerűen kat... (2018.07.07. 08:10) Mi lesz a gyermekkori álmokkal?
  • T. Moncsi: Szia! Természetesen szívesen olvasnák néhány gondolatot, ösztönzőleg hat egy tapasztalt ember sze... (2013.11.21. 12:59) A lehetőség

2015.11.29. 22:54 pzo

Találkozás majdani önmagammal

Három hónapja értem haza az utazásomról, így most már lassan ideje levonnom néhány következtetést arról, hogy mit hoztam magammal, illetve, hogy milyen párhuzamokat találtam az utam és az itthonlét között.

Ahogy az előző bejegyzésekben említettem, rengeteg élményt szereztem az utazásom során – ami érthető is, hiszen egyedül utazva sokkal jobban megfigyeltem a dolgokat, embereket magam körül, mint ahogyan más esetben tettem volna. Minden nap egy „elágazáshoz” értem, és fel kellett tennem a kérdést: merre menjek, erre vagy arra. Már csak a gyerekkori Rahan-kés hiányzott a kérdés eldöntéséhez… de aztán mindig megjött a válasz.

A történet, amit el szeretnék mesélni, Guatemalában történt. Livingston városából próbáltam eljutni Guatemala City-be, amit utólag nézve, kicsit túlszerveztem, de ezt akkor ott még nem tudtam.

Rio Dulce városból a helyi tömegközlekedési eszközzel, public csónakkal vittek fel a folyón húsz másik utazóval együtt a delta torkolatban elhelyezkedő városkába, Livingston-ba, amit csak vízi úton lehet megközelíteni. Ott kiderült, hogy a visszaút Rio Dulce-ba már közel sem lesz ilyen egyszerű, mert a „nyilvános” hajók ritkán járnak, és később is érkeznek, mint ahogyan az én megvásárolt buszjegyem a Guatemala City-be való továbbutazáshoz szólt. Félig-meddig megnyugtattak, hogy ne aggódjak, legfeljebb majd privát csónakkal utazom vissza, bár az picit drágább lehet. Livingston-ba érve aztán kiderült, hogy a „picit drágább” konkrétan az ötszöröse a nyilvános járat árának, ami a folyamatos készpénzprobléma és bankautomata-vadászat mellett már közel sem volt olyan „megnyugtató”, tudva, hogy még mennyi kifizetni való áll előttem az utam során.

A livingston-i tengerparton eltöltött relaxáló négy napról majd külön írok, most folytassuk onnan, hogy elérkezett a továbbutazás napja, és én kénytelen-kelletlen privát hajóval robogtam vissza reggel Rio Dulce-ba, hogy ott a sarkon várjam a „menetrendszerinti“ buszt, amire a jegyem szólt. Megjegyzem, töredéke volt a buszjegy ára a hajó költségének.

Szóval álltam és vártam a buszt, ami persze sehogyan sem akart megérkezni. Amikor már egy órát késett, a helyiek próbáltak megnyugtatni, hogy „nyugalom, jön majd az, csak egy felvonulós demonstráció miatt dugóba került a városban”. Ez persze engem nem nyugtatott meg, hiszen pontosan azért akartam ezzel a korai járattal a fővárosba menni, hogy ne késő este, a veszélyesebb időszakban érkezzem oda. Az első számú tanács ugyanis, amit kaptam, úgy szólt, hogy a nagyobb városokban lehetőleg ne nagyon mászkáljak sötétedés után, különösen Guatemala Cityben ne. Ezért is váltottam a kora reggeli buszra jegyet...

Bő másfél órával később megjött a busz. Mondanom sem kell, simán jöhettem volna a sokkal olcsóbb, nyilvános első hajójárattal is, akkor is elértem volna, de ugye ezt előre nem tudhattam. Felszálltunk. Gondoltam, na, végre, így talán még sikerülhet sötétedés előtt a city-be érni...

Hát, tévedtem! Alig, hogy elindultunk, 25 perccel később motorhiba miatt egy elhagyatott benzinkútnál lerobbantunk. A helyiek szerint kb. két óra, míg a mentesítő busz megérkezik, ami persze guatemalai idő, azaz több mint 4 és fél órát várakoztunk a melegben valahol a senki földjén.
Éppen nagyban bosszankodtam, hogy mi lesz így velem, sötétben fogok megérkezni a fővárosba, kockáztatva a testi épségemet... amikor valami meglepő dolog történt: a semmiből mellettem termett egy férfi, kezében egy doboz Sprite-tal, póló-sort-napszemüveg kombóban, és magától értetődően megszólított angolul. Ez utóbbi persze nem volt annyira meglepő, hiszen nyilvánvalóan külföldi voltam és annak is tűntem.

Megkérdezte, hogy mi történt, honnan jövök és merre tartok. Az emberből sugárzott az életöröm és az energia, fiatalos, impulzív volt, látszott rajta, hogy jól érzi magát a bőrében. Ott volt, jelen volt, figyelt rám – ami rögtön kölcsönössé is vált. Körülbelül másfél órás beszélgetés kerekedett a találkozásból. Beszélgettünk Amerikáról is, és kiderült, hogy amerikai, pontosabban Berkley-ből származik, de elege lett az ottani rendszerből és 8 évvel ezelőtt Guatemalába költözött. Vett egy hotelt, amit ő vezet. Éppen a barátjának mutatta be az országot. Elmondása szerint apacs indián származású volt és 75(!!) éves. Ebből azonban a ráncos, sokat látott, sokat „élt“ arcán kívül semmi más nem árulkodott, olyan fittnek és egészségesnek tűnt számomra. Tudta azt is, hol van Magyarország, mert régebben volt egy pozsonyi barátnője, és jártak együtt Pesten a nyolcvanas években. Beszélgettünk politikáról, filozófiáról, pszichológiáról, nőkről és minden más fontos témáról, amiről férfiak beszélgetni tudnak egymás között – majd ahogy jött, úgy el is tűnt a semmiben, felszívódott valahol a benzinkút és a motel között.

Ezek után tört rám a döbbenetes felismerés, hogy a férfival való találkozás olyan (vagy hasonló) élmény volt számomra, mint amikor Bruce Willis A kölyök című filmben találkozik az idős pilóta énjével…

Az az ember a poros benzinkútnál nem volt más, mint az az időskori énem, akit kívánok magamnak! Hogy ennyi idősen én is az itt és mostban éljek, élvezzem az életet ott, ahol és úgy, ahogyan élek, boldog kiegyensúlyozottságban – legyen az egy guatemalai benzinkút közelében, egy Karib-szigeteki hajó fedélzetén vagy egy mátrai kis falu portáján; a hely végül is teljesen mindegy.

A filmben a főhősnek az öregkori pilóta énjével való találkozásra volt szüksége ahhoz, hogy változtasson az életvitelén, családot alapítson és kilépjen a korábbi magányos életéből; így tudott elindulni a története abba az irányba, amit az idősebb énje mutatott meg neki.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az indián származású úr Berkley-ből nem én voltam, de amit kaptam tőle: az élmény, hogy ilyen minőségű „megélés” és belső kiegyensúlyozottság lehetséges a valóságban is, jól eső megnyugvással töltött el, amivel talán a személyiségünk legnagyobb kihívására kaptam (egyfajta) választ...

Miután megjött a mentesítő busz, azt vettem észre magamon, hogy már nem számít, hogy mennyit kések, még akkoz sem ha késő éjjel lesz mire a veszélyes városba érek, hisz végül is nincs semmi, ami várna Guatemala City-ben, így felesleges azon idegeskednem, mikor érek oda. Felszálltam, felkészülve a 6 órás zötykölődésre, de már teljes lelki nyugalomban, és az utazásom egyik legnagyobb élményével gazdagodva.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cegvezetek.blog.hu/api/trackback/id/tr238126128

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.