Véletlen-e a csoportképződés, vagy ha összejön egy csapat egy közös cél mentén, az okkal történik?

Nemrégiben elutaztunk vitorlázni nyolcan fiúk. A csoportból mindössze három embert ismertem, a többiek újak voltak nekem. Ilyenkor mindig egy kicsit lutri, hogy milyenek lesznek a többiek, el tudjuk-e viselni majd egymást egy viszonylag szűk élettérben – főleg két hétig.

Kérdeztem előtte magamtól, hogy egy közös pont, mint a vitorlázás szeretete elég-e vajon ahhoz, hogy olyan embereket hozzon össze a jó szerencse, akik el is tudják egymást viselni. Vagy éppen az a veszélyes, ha emiatt homogén lesz a csapat? Mi hozza össze az embereket? Miért pont X és Y kerülnek egy hajóra, egymástól teljesen függetlenül? Hogy lehet, hogy azonos érdeklődéssel mégis más-más személyiségek jönnek össze egy csoportba?

Ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak az odaúton.

Aztán megfigyelve a csoportképződést, érdekes volt látni, hogyan alakult ki a csoportdinamika, hogyan „osztódtak fel” a szerepek, hogyan lett minden feladat „kiosztva“.
Amikor a reptéren végignéztem a srácokat, kicsit tartottam tőle, hogy esetleg sokan leszünk a hajón erős akaratúak, és egyfajta ego-csatározásnak nézünk elébe kis tesztoszteron túltengéssel…

A valóságban azonban nem így történt. Mindenki szépen felvette azokat a szerepeket, amire szükség volt a csapatban: volt vezető, akinél a képzeletbeli vezérpálca volt, volt szervező, aki strukturálta a feladatokat, voltak forrásfeltárók, ötletemberek, csapatjátékosok, voltak, akik segítőkészek voltak és persze olyanok is, akik csak a végén hajtották végre a szükséges feladatokat.

Kialakult egy „spontán“, jól szervezett, a feladatokat maguk között felosztó kis szervezet, ahol mindennek megvolt a felelőse és rendje – amellett, hogy szabadságon voltunk és pihenni mentünk. Gyakorlatias gondolkodású vezetőként izgalmas volt nézni, hogyan szerveződött a csoport, még amellett is, hogy nem kicsit voltak a résztvevők erős személyiségek.

Miért működött kvázi automatikusan a csoportszerveződés?

Az biztos, hogy egyszer azért, mert közös volt a célunk, másodszor mindenki kellően nyitott volt ahhoz, hogy a rájutó feladatokat elfogadja és a lehető legjobb tudása szerint elvégezze – hiszen elsődleges közös célunk volt a nyaralás és a lehető legteljesebb kikapcsolódás.

Hogyan lehet ebből párhuzamot vonni a valós életre?

Hogyan lehetne egy munkahelyen is ilyen egyszerűen felosztani a feladatokat? Képzeljük azt, hogy szabadságon vagyunk egy trópusi szigeten, és akkor minden ránk osztott feladatot könnyebben elfogadunk? Hány munkatárs lenne erre képes? Kell-e egyáltalán ilyen képesség ahhoz, hogy feloszthassuk a feladatokat egymás között a munkahelyen?

Ilyenkor mindig eszembe jut a régi főnököm, aki azt tűzte ki hosszú távú célul egy közös csapatépítő tréningen, hogy olyan jól szervezett cég álljon mögötte, hogy ő nyugodtan nyaralhasson a trópusokon…

Lassan kezdem megérteni, miért ez volt a kitűzött célja!